IMBOLC ÜNNEPÉRE
A tél foglyai vagyunk még mindannyian... Ám Földanyánk méhéből már kipattant dübörgő patájú reményég-istenünk...
Még csóválja zordon köpenyét hófödte bíbor bérceknek teteje, de már fáklyák fényének melege árad bús völgyek bársonyos siralmából...
Igaz, még tombol a zimankó vad ereje, de Patás Istenünk duzzadó tüdeje napról-napra erősebben lüktet delejes szívünkbe... s tavaszváró kikelet fonja át lelkünk szirmainak vérgőzös ligetét...
Áradj fény! Áradj fény! Mint messze vivő kósza szél. Repíts minket jégcsapos varázsod izzó szédületén keresztül tova-tova... Hol zöld mezők madár-illata szivárványos lázban tombol.
Várunk-várunk tengernyi fény! Árassz el minket gyertyák és tömjének szédítő kábulatával...
Este van, este van. Sűrű sötét este.. Hörögve koromló éj... Szívünket mégis melengeti már kisdedünk pajkos csillámló derűje. S epedve kergetjük új borjak sarjait, s tejfölös túróban fürösszük vágyaink elrejtett magjait...
Szobáink sarkában gyertyák tündökölnek, szemünknek héjában mécsesek hevülnek... Földanyánk testében sóhajtás hajlik...
Röpülj-röpülj bátran Pán, örömhídon szaladgálj, Jóembertől el ne állj! Vigyázz minden hívedre, csuromvizes képedre... s ellazultan merengve holdas éjben meg-meg állj!
Tetőtől talpig mosolyogva véssed fel szikrázó arcunkra új tavaszunk dicső hajnalát! |